eltanácsolt vélemény

rád terülő lelkemet, mint forró éjszakán takarót szokás, úgy dobod le. kit érdekel. visz tovább egy álom, s máris ébredni kell. hajnalok tiszta ködében sietős pillantás, ennyi csak. indulás. nincs idő múltak tűnő mivoltán mélázni el, s ha meg is szólít egy emlék, fájó, letűnt pillanat, elnézést kérsz, keresve új és sokkal szebb igazat. meglehet, a jelen poros létében hamissá vált igazat újra hinni bolondságnak tetszik, s tán úgy is van. hát miért késlekedjünk előttünk szanaszét heverő örömök után járva vágni el a múltnak keserű gyökerét, s szólni igazabb szavakat, míg felénk tekint egy perc a letűnt idők örök korából, s tisztább létben mondani el, milyen szép is az élet, bocsánat, ha elhiszed.

Elmélkedés a jövő szebb voltáról

A jelen furcsa szorításában egy szép jövő képe is csak hazug ábrándnak tetszik. A múltnak vádjai még elérnek, s míg erőltetett menetben hurcol magával a jelen, mint néma óriás, s mint ki azt sem tudja, merre tovább, de menni kell, hát magával visz, legyen. Furcsa gépezet az élet, ősi, jól működő szerkezet, s míg mondod, hogy magától, csak úgy halad, végigsimít rajtad a Teremtő áldó keze. Hát van jövő is, kell hogy legyen, valami szebb ígéreteket rejtő idő, s ha nem itt, hát odaát az örök hon fénylő csarnokában. S míg a ma sürgető létében egy szebb jövő képét hiszi már a szív, válaszul felel az Írás:
"Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre, most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három, ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet."

Versbe szedett boldogság

Lelked táncát lesi lelkem,
Míg hozzád hazatérni vágy,
Belőled izzó csillagok,
Mi ketten
Nem több,
Mint egy,
S ennyi elég.

Kinézve léted ablakán,
Mint örök láng,
Nyúl felénk a fény,
Felettünk égi trónusán,
Az Isten is áldni kész.

Kitárul

A mennynek kapuja,
Íme
Tiszta képet ölt
A bánat.

Csend honol
A földi létben,
Míg odafönn
Hazavárnak
Örök utakra tért
Lelkek.

Maradok még.
Időm léte
Űzve kerget,

Bennem
Más világ képe
Rejlik,
S nem érint
A halál.

Imára kulcsolt két kezed

Sötétben tapogat az elme,
Míg magában bízni vágy,
Eltékozolt órák hada
Ím ránk tekint,
Meddig még,
A létnek merő küszöbén
Táncolni hangtalan,
Hol magasba hívó szózatok
Kara zeng,
Ím jövel,
Meglásd még,
Áldott lelkek fohásza
Mennyit ér.

Nyugszom azért csendesen.
S ha földi gondok súlya alatt
Reszkető szívvel létezek,
Átkarol imára kulcsolt,
Megnyugtató két kezed.

ha nem nekem vagy,

mint sugara
kelő napnak,
s mint derűje
az alkonyatnak,
s öröme embernek
a földön.

ha nem nekem vagy.

nem vagy több,
elhanyatló árnyék,
mint tűnő esőcsepp
a fényben.

ha nem nekem vagy.

én Istenem,

én Istenem,
ím nem nyitom
kérdésre szám.

Te voltál,
ki mindeddig,
s ki mindig igazán.
megsegített.

markodba metszett
életem
ím hozzád kiált
vakon,

hát újra jöjj.
újra igazán.

pillanatkép

mindent megevő óriás
a lelked,
s felfal a tudat,
s szörnyű igaz.

fehérre mosni kéne,
tisztán hófehérre,
ki mondja meg,
mennyit ér.

elnémult ajakkal állok,
hátha lesz,
ki nem,
ki nem bocsát el.

A szabadság tiszta

Medrébe
Hajtom fejem,
Most társam lett
A magány,
S hogy nem találom
Még helyem
E világ kies, puszta
Táján,
Mit bánom én.

Ellök magától
Az élet,
S bevallani
Ím nem félek
A szót,
Az igazat,
Messzi földekre
Tévedek,
Midőn eljön a nap,
A végső.

ha

keresni vágysz még
engem,

ha rám találsz
egy-két kusza sorban.

figyelj.

ha fekete betűkkel
írtad fel az égre
nevem,
hát úgy legyen.

maradok

tied.

ne higgy a szájnak,
ne higgy,
ha fájnak
vérmes szavai
a vélt igazságnak.

ne hidd az álnok,
ne hidd a hazug
szavakat.

rád omlani lenne most jó
rád omolva dönteni le
minket elválasztó
falakat.

most

nem szól a hang,
s nem nyúl a kéz.

elfelejtkezik az öröm
magáról,

s megszűnik az egész.

félreismert énem rád rivall
hogy elég

volt

a háború zajából.

menjünk el együtt

és menjünk el
távol
vidék kies partján
hogy újra,
hogy igazán.

Esti költemény

Közönyös arcokon
Játszik a szél,
Felébred egy emlék,
S aludni tér.

Magamra húzom leplét
A hazugságnak,
Magamhoz hívom követét
Az álnok vigasságnak.

Nyugovóra térjünk.
Zaklatott szívvel,
Mintha
Mi sem történt volna.

Hajtsuk álmok
Megvadult lova elé fejünk,
Tiporjon el az élet
Pora
Lepje be arcunk.

Vessünk a lét
Vad táncának véget,
Hazudjuk a holnap ígéretét,
Hazudjuk létét a végnek,

Álomra hajtsunk fejet.
Fejet hajtsunk.
Végleg.

Jövőkép

Elhidegült szavakat
Suttog a száj,
S már egy perc,
Nem sok,
De annyi sincs hátra.

Magam mögött hagyott
Elterült utakon még
Derűs a táj,
S ím tél jön,
Fájdalomba fagy a jég.

Valaha boldog lelkem
Húzza maga után
Vasszárnyait,
Nehéz most előre
Egy lépést tenni.

Fiatal még az élet,
Megöregedett a szó,
Fehérre meszelt falaim
Bámulnak rám,
S ím minden olyan való.

A múlt tündöklő tengerére
Vonszolom ki hajóm,
Elsüllyedni lenne most jó.

Jobbra-balra futó létünk
Kitárt karokkal megáll,
S ha balra el,
Én jobbra át,
A föld pedig kerek.

Elnehezült létem

Távolba néz,
Megőrül az elme,
Ha hozzád nem szalad.

Eltúlzott tetteket
Hajszol a test,
S maga börtönébe zárkózik,
Ha más nem fogad.

Keserű igazak
Futnak felém,
Hogy meglátod még
A lét
Mit tartogat.

Kiszáll a körből
A remény,
Míg emelem a tétet,
De magához húz,
Ha vesztesen lépek
Ki.

Csend

Végigfut rajtam
Egy idegen érzés,
Elborzad a kép,
Ha tükörbe néz.

Csend honol ma
Ezen a vidéken,
Nem szól bennem a régi,
A jól ismert dal,
S ím te sem szólsz hozzám,
De még itt vagy.

Közel s távol látlak
Ellibbenni kies tájakon,
Hol örömöt táplál belénk
A lét,
S már nem mondom
A magam igazát,
Az is csak te vagy.

Rám figyel a csend,
Messzire hív,
Elfutni lenne jó,
S még azt sem merek.
Bennem lakó örök ígéretek
Tartanak fogva,
S ím megszűnik kérdezni
A lét.

Nálad

Nálad lenni lenne most jó,
Kezeidben,
Míg rám talál a végtelen,
S ím magamba zárt
Tiszta ég a lelked,
Kiderül,
Ha jőni lát.

Elárvult napok
Tekintgetnek felém,
Merre kéne elindulni,
Ha csak nálad lenne jó,
Karjaidban múlatni
Időt nem ismerő
Boldog perceket.

Benned talál rám csak
Az öröm,
Benned mind,
Mi még szép lehet.

S míg viharos napok múlnak
Fejünk felett,
Már közelről szemlél
A jóság,
S míg a világ nagy egén
Felhők,
A miénket napsugarak
Koszorúzzák.

Fáradtság

Unalmas képeket
űz el
a szél,
valami
szebb vidékre
vágyom,

s nem
mehetek.

Maradnom kell,
széles e világban
szerteszét
hullani,
mint
ottfelejtett
tűz
után
hamut
visz
el
a
szél.

Örülni lenne jó,
vigadni,
mint
oly régen már,
búcsúzni
örökre,
hogy másnap
újra.

Szólni
ékes szavakat,
ha üvölteni
kéne,
s elmúlni,
mint
levél
a
fán.

Születtem

Születtem,
lettem bolondja
a világnak
továbbra
sem
látom
értelmét
az égben
keresem
a jót,
maradok
még,
nem
mehetek
messzire
vágyom,
néztem
távoli
jövőbe hívó
hangok
szólítottak
sietve
rohantam,
nincs meg
a vége,
vesztettem
sokat
nyertem,
itt vagyok.

Csend van

Nincs itt senki,
kihez szóljak,
megtanultam,
elfeledtem,
mégegyszer,
legyen.

Nincs itt más,
és nincs is senki,
nézem magam
a tó
tükrében
megcsillanó
kezed
a vállamon.

Csend van.

Legyen meg

Magam csendjében
megszólít
egy hang,
érteni nem,
de elhiszem,
ha szól,
legyen
meg
akarata.

Mintha

Eltakart szemeim
előtt
Véget nem érő harcok
érnek
csendes,
szomorú véget,
Eltakart arcom
nem látott még
ennél szépet,
kiesik ujjaim
közül
a tinta,
felnézek,
s úgy teszek,
mintha.

Öröm

Bennem maradt emlék
az öröm,
darabjaira hullik ma
az egész,
s már
nincs
egész
egy élet,
s az örömben
látni vélek
egy hozzám hasonlót.

elhibázott alkalom

ez is,
elmélázó sorokat
írok,
egy elmúló papírdarab
a kezemben,
nem voltam
boldogabb
még
egész életemben.

Mert ahol a szívetek van

Itt is jó,
ott is jó,
van ezer hazám,
közben nem jó
sehol sem
úgy igazán.

És itt már csak
falak vannak
és kapuk nincsenek,
elmenőben hazulról
azért egyet intsetek,

elmenőben a világból
egy magot hintsetek,
hátha lesz még ember
megöntözni,
vagy ha nem talál ilyet,
esőt küld rá az Isten,

de ti a világnak hamar
búcsút intsetek,
mert ahol a szívetek van,
ott a kincsetek.

Magánvélemény

Addig nyújtózkodj,
amíg csak a lábad ér,
s hogy az nevet,
ki utoljára,
hát majd kezdem én,
s hogy nincs miért nevetni,
csak magánvélemény.

Egyszeri alkalom

Átlépnék most
fényes üvegablakon,
mondván,elnézést,
csak egyszeri alkalom.

Fogyni kezd a Hold

Ejtőernyő nélkül
ugranak le angyalok
az égből
a földre,

emberek másznak
veszélyes tetőre
kémlelni
a végtelen magasat,
onnan kiáltani
bátor szavakat,

s a csillagok
csak hullanak,
hullanak egyre,

s lassan fogyni kezd a Hold.

Alakoskodó

A K
L O
A S
Ó K
D O

Emberi
Alakba
Rejtett
Jellem

Az ember s úgy rohangál, mintha lenne rá oka

K
Ö
Z
B
E
N

Hiába az előre
Ha húzzák
Hátra
S

Hogy hagyja is
Magát mind az összes
Ki fut, szalad,

Álruhát
Ölt, s
Megy,
Hátha
Diadalt
Arat,

S hogy megszégyenül,

Sajnálni nem tudom, hisz
Nem hibám nekem, meg hát
Én is szaladok, s csak akkor

Állok meg, ha már nincsenek alakok, ha már csak
összemosott színekből áll az élet, valami szürke,
s ha nem tévedek, itt a vége.

Fej

Elnézem magam
egy kirakat ablakán,
vagyok-e több,
mint fej
a testem nyakán?

Csendháborítás

Kik beszélnek a fejemben?
Betegség
a gyerekmunka végén,
régen,
mi arra ritkán megyünk,
még ha arra jár is
a halál
titka
az életnek,
de a fejemben
kik beszélgetnek
oly hevesen?
Nem tudom.
Késő van.
Ez csendháborítás.

Mi a baj a szeretettel

Mi a baj a szeretettel
Magyarázza száz
filozófus,
hogy szeretni
miért
és hogyan szokott
az ember.

Honnan ered a harag,
megvitatják
szeretettel,

s hogy mi a titka
a boldogságnak,
beszél róla
megannyi szomorú ember,

s nem értik,
nem,
hogy mi a baj
a szeretettel.

Eltúlzott vers

Kifordult üvegpohár
a kezemben,
vér folyik itt,
de már nem
az eremben.

Versrészlet

Részekre bontom
önmagam,
részletekbe menően
ecsetelem,
ha van is a világon
még
részem nekem,
hát nem tartok rá
igényt.

Csalóka vers

Csalóka verset írok,
csalók a verset írók.

Oltalom

Vagyok a világnak,
mint fának lehulló levele,
s tinéktek,
mint szörnyű emlék
a sok közül,
előlem az árnyékom is
menekül.

Vagy te nekem,
megnyugtató,
mint kereszt a falon,
benned talált rám
valami átkaroló
isteni oltalom.

Vagyok én neked,
mint pont
végtelen mondat végén,
úgy szeretek én veled
táncolni
biztonságban
a szakadék szélén.

"Vers"

Eltúlzott álom az élet,
megannyi kísérlet,
hogy legyen valami új,
valami csoda,
s megannyi ostoba
sző álmokat hiába,
s mégis,
ne szállj velük vitába.

Megannyi nem,
meg annyi
igen,
mit mondunk,
de még nem tudjuk,
mi is ez az egész,
még nem értjük,
s titkon bízva állunk,
hátha vak tévedés
minden.

Megannyi minden
és megannyi semmi
tart fogságban,
megannyi éjszaka nézünk
kérdőn
a homályba,
míg felvirrad a reggel.

Menedék

Zavarában megszólal
A csend,
Rád ha néz,
Lesütött szemekkel áll
A kétely,
Rád se néz,
Szemeidből mosolyog rám
A rosszkedv,
S ha rám tör a magány,
Csak te vagy
Menedék.

Vicc

Nem írok rólad verset,
mondom,
míg egy újabb sorba kezdek,
hátha benne terem
a válasz,
s meghallod,
hogy bocsánat,
ha nincs miért,
hát mindegy,
valami tévedés,
vagy csúnya lecke,
valami vicc,
csak a csattanó,
ha volt már ugyan,
hát te nem tudsz viccet mesélni.

Vigasz

Elenged a vágy,
Miszerint
Mindig menni kell,

Elenged a tudat,
Hogy engedni kell
A csábításnak,

Elengedem
A múlt kezét,

Elenged a jövő
Riasztó képe,
Míg békében lépek
Vigaszod felé.

A világ legboldogabb verse

ez.
Ha mondom.

"Ezer bocsánat"

Tévútra hív
Megannyi téves eszme,
Régmúlt idők
Legszebb képei már mind
Eltemetve
Bennem.

Bocsánat,
Azt sem tudom,
Mit is kéne tennem,
Bocsánat,
Talán nem itt kéne
Lennem.

Bocsánat,
Te vagy oka
Minden vágynak
És szépnek,
S már nem ítélek
Kárnak
Sok romba dőlt napot,

Bocsánat,
Bocsánatból
Építek neked
Új holnapot.

ZavaroSSorok

Kérdezem, mire való a beszéd, s a válasz néma csendjében kapom meg a választ. Kérdezem, mire is jó az élet, s hirtelen meglátlak. Kérdezem, lesz-e még holnap, kérdezem, hátha nem, s a felelet kérdésként tör rám, akarod-e? Hát igen.
Kérdezem, akarok-e felkelni reggel, s már úton vagyok egy szebb holnap felé, s míg kérdezem, van-e értelme, egyszerre hatol belém az élet minden érzése és minden fájdalma, kérdezem, kérdezem a Magasságost, lesz-e még jobb, lesz-e szebb?
Kérdezem az első jöttmentet, mondja már meg, mire jó ez az egész, s zavaros tekintettel fordul el, mert ilyenektől ma bizony félni kell, s valahol értem én, megértem, de ha már eddig elértem, hát csak lesz folytatás, vagy nem? Ha már ennyiszer felkelt a Nap, hát csak nem bánja, ha még egyszer kérem, tegye meg.
Vagy igen, hát majd azt is megoldjuk, végtére is a modern technika legnagyobb csodái vagyunk, s mint mindenre képesek, majd teremtünk új Napot. S ha két nap után lepottyan, majd azt mondjuk, ez valami természetfeletti erő nyoma, s győzködjük magunk, s védjük mindazt, amink van, de hogy mitől, már nem tudja senki sem közülünk. Végül is egyek lennénk, egyek mindannyian, csak ez már olyan szörnyen ódivatú, hogy jobb nem is beszélni róla.
Hát hagyjuk is. Majd elmondja más. Majd megoldja más. Más. Mindig más. Mindig más az élet, minden pillanatban, s már nem tudod követni, úgy szalad. De szép is ez, mert nem látom. De szép is lenne ott élni, amikor régen. De szép is lenne akkor lenni, ahol nem volt semmi még, mi elrontja az összképet.
Megőrült már mindenki, s ki azt mondja még, nyugalom kell, én annak hiszek.
Tíz ember húsz felé próbál szaladni, s még csodálkozik, hogy egymásnak ütközik.

Testbeszéd

Itt láb-atlankodik
a láb-am ilyen
nincs senki sem,
hol a kezem,
ez a kar-om,
el-a-kar-om ér-ni,
s a nyak-am
ak-ko-nyak se rossz,
be-fej-ezem,
hol a fej-em,
e-szem-ent,
szem-be néz az orr
oldalra el,
meg-orr-ol,
s most has-on csúszik,
majd hát-at fordít
az egésznek,
s hogy nem áll-t kéz-re-a-láb-am,
hát mit se bántam,
fej-re-áll-tam...

Ezer szó

van most bennem,
tudom,
csak egymás elé-mögé
kéne tennem
mindet,
de tegye ki írni tud
vagy akar,
én hallgatok,
s nekem maradnak
értelmetlen mondatok.

Valami hiányzik

Valami hiányzik,
valami hiányzik
hiányzik

valami

Ne mozdulj

olyan hirtelen,
vigyázz,
elég, hogy itt
egyszer hibázz,
félreérti
egy marha
itt a vagonban
s még
rád talál
lépni.

Mint a Nap sugara

elhajlik,
úgy hajol meg lelkem
előtted,
magasra vágyom,
magasra török,
s csendben borulok eléd
önkéntelen,
mint a Nap sugara
elhajlik,
ha látja jöttöd.

Mindenség

A mindenségit,
hogy
a mindenség itt
véget ért.

Értem

Nem
el
meg
fel
de félre
ki be
oda haza
kértem
tértem
fértem
éltem kérdem
térden
'mértnem' értem.

Ismerem

Félre-
ismerem

a világot,

meg-
ismerem

mit valaha csak
ember látott,

el-
ismerem,

hogy igazam csak
nekem lehet,

fel-
ismerem,

nincsen szavam,

de

nem
ismerem,
nem

önmagam.

Lehetett volna

Lehetett volna más,
szebb az élet,
lehetett volna.

Jó lenne

Jó lenne most,
jó lenne
leborulni csendesen.

Jó lenne
halkan megköszönni
mindent.

Jó lenne
tudni,
miért nem teszem.

Magam sem tudom

magam
szeretni,
magam sem tudom
merre kéne
keresni
magamban,
magamon kívül
vagyok,
ha magamba nézek,
de hogy mitől félek,
magam sem tudom.

Mondat

Nehéz elkezdeni
egy verset,
kéne valami
frappáns mondat,
s hogy semmi
nem jut eszembe,
ez a vers
csak ennyit mondhat.

Vagytok-e úgy, mint én

amikor nem kéne sírni,
nem szabadna,
akkor a legjobban,
ébredni nehezen,
kérdezni könnyen,
bátran nevetők néha
vagytok-e ti is?

Vagytok-e úgy mint én
mindig,
hogy ha nem kéne
szólni
kezdünk,
s hogy nem vesszük észre,
megérkeztünk,
s hogy már nem olyan semmi,
vagytok-e ti is úgy?

Vagytok-e ti is
úgy mint én,
vagytok-e ébren álmodók,
vagytok-e álmok közt élő
furcsa lények,
vagytok-e, kiknek fogalma sincs,
hogy mi a lényeg?
Vagytok-e félig itt,
s hogy tiétek már félig az ég,
vagytok-e,
vagytok-e úgy mint én?

Úgy feledtetsz te mindent

Nem látom a fénytől a sötétséget,
Ahogy a csend elnyomja a hangzavart,
Úgy feledtetsz el te is mindent.
Az erőm elnyomja azt, mi gyengeségem,
S a holnap rákönyököl a tegnapra,
Úgy feledteted te is a múltat.
Megeszi a szeretet a gyűlöletet,
Ahogy a gyertyaláng a levegőt,
Úgy feledtetsz te is minden rosszat.
Az öröm megnevetteti a bánatot,
Úgy mossa el szerelmed a könnyeket,
Úgy feledtetsz te bajokat.

Egészen szép az ég,

csak le ne nézz
a földre,
elveszik úgy minden,
csillagok hullanak,
s rohan az égen
a göncölszekér körbe,
körbe,
s hogy tovább nem mehet,
hát le ne nézz
a földre,
hisz egészen szép az ég.

Csütörtök esti gondolatok

Vannak különbségek és van, amit nem értek és most csak írok, nem azért, hogy szép legyen, de csak, hogy írjak és elmondjam - ha másnak nem, hát magamnak - hogy ez így nincs rendben. Hogy olyan az élet, mint egy vakvágányra futott gyorsvonat és hogy nem jönnek helyszínelni, megnézni, vannak-e túlélők, még csak nem is furcsa. Megszoktuk már, megszoktuk, hogy nem törődik velünk a világon senki. A világon senki. A világon túl valaki, de azt meg nehéz észrevenni. De mi lenne, ha nem lenne? Nem lenne semmi... Gyakran dobálózunk a szóval, hogy semmi, anélkül, hogy belegondolnánk, mit is jelent. Mert a valami az már valami. De ha nem lenne semmi...
Lehet játszani a szavakkal, az még nem jelent semmit. És tessék. Már megint egy semmi. Hogy írjon olyan egy felháborodott irományt, akit megnyugtat az írás?! Szerettem volna most papírra vetni minden haragomat, minden bajom. És mintha már el is párolgott volna, vége, elmúlt, nincs tovább. De valami vége valami eleje is egyben. Szeretnék most kiabálni, hangosan, de nem értenék meg az emberek, hiszen ez közterület, s itt ilyet nem lehet. Az meg a világon senkit nem zavar, ha hangosan zokogsz a lakásodban vagy dühös szavakat kiabálsz, mert valami nem tetszik. Mert azt nem hallja senki. Rád tartozik. Tényleg rád tartozik? Létezik-e még magánügy? Valami, ami személyes? Létezik-e még emberség? Nem tudom, mit lehet felelni ezekre a kérdésekre. De vannak. Vannak kérdések. Van bennem harag. Van bennem öröm. Van bennem fájdalom. Mintha lennék. Mintha része lennék az egésznek. Csak mintha. Nem érzem én igazán. De még ez is elég. Ha nem sok.

Vagy

Vagy te a vers
a papíron,
valami igazi,
művészi alkotás,
és ha nem bírom,
az élet,
mit ad,
ott vagy te,
mint sűrű ködben
biztosan tartasz,
s hogy
ma már nem
divat
szeretni,
magad vagy
a cáfolat.

Rímek

Rímeket keresünk
ritka szép szavakra,
nem találva
a megfelelő
szavakra,
írunk valami
oda nem illőt,
valami furát,
érdekes,
mi rímel erre
jobban,
mint, hogy
érdekes
ez az egész,
kereshetünk rímeket,
attól még
pocsék
az egész.

Én leszek a hibás

Majd én leszek a hibás
mindenért,
el sem követem a bűnt,
s már vádoltok,
a világ összes hibájáért
engem káromoltok,

s én titeket okollak,
miattatok a minden,
miért engedtetek
messzire vinnem
mindazt, mi volt
bennem,
miért engedtetek
messzire mennem,

mondtátok,
menjek csak, nyugodtan,
s nem jöttetek értem
sötét éjszakába,
hogy hazavigyetek.

Szeretni engedtétek
magatok,
most nélkületek sem jó,
maradok
magam,
s vádollak titeket,
ismételve egyre,
hogy miattatok,
hogy miattatok,
s hogy a bűnös
az ti vagytok,
ki más?

De a legnagyobb bajom
mégis veletek,
hogy okolhatlak mindenért
titeket,
attól még én leszek
a hibás.

Vers

Ilyen cím alá
fenséges művet kéne
írni,
a versek versét,
sorokba sírni
az élet baját,
elszavalni
a legbölcsebb ember
szavát,
csodás rímeket
faragni,
keresztet vagy párost,
mondatba foglalni
az örök város
titkát,
de ez a vers
csak címének köszönheti,
hogy annak nevezzük,
mi valójában nem
ő,
nincs benne semmi,
majd megírja más.
Vagy lehet,
hogy senki.

Egy ideges teve

Idegenül csatangol
a dzsungel közepén
egy felettébb
ideges teve,
tekintve,
hogy természetes
helye
igencsak kevésbé
nedves,
hát ez
a kedves
teve
egyre idegesebb
lesz.

A mérges tehén

Láttatok már ti is
biztos
tehenet,
de olyan szemeket,
mit egy általam látott
példány
viselt,
nem lehet látni
hetedhéthatáron innen
s túl,
talán arra gondolt,
mit bámulsz te,
míg én itt legelek,
de legalább láttam már
mérges tehenet.

Egy szomorú madár

Elrepült itt
egy könnyes szemű madár,
mégis megvigasztal,
ahogy
szabadon tovaszáll.

Ősz

Kopogtat az ősz
a nyár
virágos ablakán,
mi boldogan nézzük
bentről,
amiért nem sikerült
bejutnia,
s hogy megszégyenülve
megy el,
de már bent
a széken ülve
mosolyog,
hogy itt vagyok,
s hogy valaki
mindig
nyitva felejt
egy ablakot.

Jókedv

Kilátszik a jókedv
kabátja
az ajtó mögül,
csak ki kellene
nyitnom,
de valahogy nem
sikerül.

Magam

Magamra hagytok,
s én magamra sem
ismerek,
magatokra hagynálak,
túl messzire
vittelek.
Magamba néznék,
de most nem
fogok,
magamba nézni
nem találok
okot.
Magadat add,
s én is magam
adom,
s magam vagyok,
magam nagyon.

Kétségbeesés

Ez most egy halk
kétségbeesés,
miszerint
minden bánat
és remény
csak valami
tévedés,
miszerint
még egy élet is
kevés.

"Ha olyanok nem lesztek..."

Egy kicsit meggyötört
az élet,
egy pillanatra úgy éreztem,
nincs vége az útnak,
ahogyan nem látni
legalját a kútnak,
meredtem a sötétségbe,
hova zuhanni készültem,
elnézést,
egy kicsit megrémültem.

Én azt hittem régen,
amikor félelemtől menten,
boldog békében éltem,
elég mondani,
fel a fejjel,
s most állok itt,
s érzem,
kevés, mit mondhatok.

Most állok itt,
s egyre csak
arra gondolok,
ahogy gyerekfejjel
a halál
az élet részeként
volt bennem,
s hogy gyerekfejjel
nem volt nehéz
vidáman tennem
az életet.

S most panaszkodnék,
gyerek már miért nem
vagyok,
úgysem hallanának meg
a nagyok,
meg eszembe jut
valami régi mondat,
"ha olyanok nem lesztek,
mint a kisgyermekek",
s meghallom,
hiszem
a nekem mondott feleletet.

Kérdőjel

Vagyok kérdőjel
egy nem létező mondat
végén,
s hogy megfogalmazni
nem tudom,
hát hagyna békén
az egész,
de most kezembe veszem
a tollat,
teszek néhány
apró jelet,
vesszőt a halál,
pontot a fájdalom,
felkiáltójelet az élet
után tenni,
s a kérdőjel elé
már nem kerül semmi.

Múlt

Ha látok elszaladni
egy vonatot,
mi az, mire gondolok,
honnan jön,
vagy hova megy,
ma ez vagyok,
tegnap meg
valaki más,
ma futok,
holnap bénultan állok
sírod előtt,
temessük a múltat,
építsünk abból temetőt.

Éjjel

Kipattantak szemeim
sötét éjjelen,
takaróba burkolt
a félelem,
vakító napfény
sütött rám
riadt
éjszakámban,
éreztem,
hogyan hullik rám
a föld,
s még csak nem is
kérdeztem,
miért e pillanat,
még szét akartam nézni,
egy utolsó villanat
legyen enyém,
betakart a föld,
éreztem,
nem is olyan kemény.

Idióta vers

Nézem már
a világot,
jajj, de mióta,
s még mindig
nem értek
semmit,
én idióta.

Lényeg

Próbálom megérteni
miért
a minden,
próbálom elhinteni
a hitet,
mit hittem
mindenen át,
s most olyan nehéz,
de hát
olyan szép ma minden,
tudom jól,
szétnézni itt lenn
olyan jó,
csendben érkezik
kikötőbe
egy kis hajó,
vonják magukhoz
fehér kezek,
még nézne hátra,
még integet,
de vissza már többé
nem mehet,
ott a vízen
ringatózott szelíden,
s most elment,
s most pihen,
nem érti
-miért- senki sem,
hiányzik is,
meg felfal az élet,
de úgy tűnik,
szeretik, kik várták,
úgy tűnt, hazaért,
s ez lehet a lényeg.

Te lettél

Te vagy a felelet,
a fel nem tehető kérdésekre is
csak neveddel felelek,
te lettél a napsugár
örök éjszakában,
börtönömnek kulcsa
magam fogságában.
Te lettél a minden ott,
hol semmi sincsen,
te lettél az ok,
hogy élni itt e világban,
dacára minden földi
hibának,
mégiscsak jó.

Átöltöztet

majd az Isten
fehér ruhába,
kérdezem,
egyre kérdezem,
miért kell most lenni
feketébe zárva,
kérdezem,
s nem hallva
válaszát,
hogy felel nekem,
mégis elhiszem.
Átöltöztet majd
az Isten
hófehér ruhába,
betakar a boldogságnak
puha paplanjába,
melléd ül majd,
míg el nem alszol,
és ha majd
csodás fények hevében
nevetve ébredsz,
akkor már úgy lehet,
hogy örökké élhetsz.

Este

Már az este hangjai szólnak,
míg fent az égen
még a nap süt,
már álmaim messzi jövőbe
kóborolnak,
de fáj az élet,
ha így üt.

'Isten veled',

hangzik a szó,
szól a felelet,
Isten veled,
mert más
nem lehet,
kóborolni idegenként
ismerős világban,
én hiszek,
hiszek,
hogy a pusztulásban
van valami
értelem is,
riadtan fordul el
ma a félelem is,
míg benned keresem,
hogy mi az okom,
s elmenőben mondom
szívből, hogy 'zbogom'.

Nézi a fájdalom

Nézi
A fájdalom,
Mi fán terem
Az öröm,
Menne,
Hogy kiirtsa az erdőt,
De előbb én megkötözöm.

Belőled fakad

Homokbuckaként vándorol
a jókedv veled
mindenfelé,
átkel óriás
sivatagokon,
s még úgy is egyben marad,
nem bonthatja szét semmi sem,
hiszen belőled fakad.

Valláskárosult

Hitetlen hívők
hitegetnek,
hogy ők mennyire, de mennyire
szeretnek.
Minden a forma,
nem számít semmi,
be kell állni a sorba,
menni vakon,
vasalt ing és nyakkendő,
szem szárazon,
könnyek itt nem hullanak,
a tökéletes emberek
nem sújtanak
szeretettel senkit,
a tökéletes emberek
tökéletes senkik.
Hit helyett
hitegetsz,
de nekem soha nem lesz
hitem ez,
ha imádkozol,
sokan látják,
csak a Nagy Isten nem,
nem is hívod,
nem is akarod,
nem is ismered,
számodra az ismeret
annyi, mint az egyszeregy,
de lehet egyszeregy
az neked egy,
nekem kettő,
nekem egyre megy,
mert tudhatod te
a világ atomfegyvereinek
pontos számát,
mégsem találod sehol
a Nagy Isten földi mását,
elrejtve jól látható helyre
kéne tenni,
minden emberben vakon
észrevenni,
de ha még egyszer
átkot kívánva mondod,
'Áldjon meg az Úr',
nem tehetek róla,
de elszakad a húr,
benned a rossz
hitetlenséggel párosult,
hát nem csoda,
hogy lesz sok ember
valláskárosult.

Hittem én a vasárnapban

Hittem én a vasárnapban,
S abban, hogy fáradtan
Is érdemes
Menni,
Mert ott van valami
Érdekes,
S nem kétséges,
Hogy így van ez,
Hittem én a papok
Nagyszerű rendjében,
Hittem én az egyházak
Minden szentjében,
Hittem én a prófétáknak,
Tudva,
Hogy ők mindent látnak,
Hittem én mindent,
Mi földi,
Mit létrehoztál te vagy ő,
De ma hitem lett a minden,
Vallásom maga lett az Isten.

Itt járkál a halál

Itt járkál a halál
most
színes ruhákban
lépdel
vagy
együtt úszik
az árral,
de sohase néz fel.

Nehéz

Nehéz a víz
és nehéz benne minden,
nehéz emlékek
hullámoznak szelíden,
de benne élet nincsen.

Nehéz a víz,
nehéz rajta járni,
nehéz benne elmerülni,
s életet találni.

Nehéz szeretni,
nehéz temetni
a múltat,
nehéz a víz,
de hullámai már
ellapultak.

Merengés

Ülhetek én
órák hosszat magamba
nézve, ahogy gondolatok
szaladva
futnak ki belőlem,
vagy csak hallgatva
esőt,
mindegy,
felőlem
száz évig is eshet,
s még az is éppen
megeshet,
hogy kisüt a nap,
végül is,
nincsen új a nap alatt.

Most

Most este van,
mintha lett volna már ilyen,
most csendesen esik,
hull valami eső,
mintha éreztem volna már,
de nem úgy igazán,
talán addig esik,
míg meg nem telik
a világ,
de nem lesz özönvíz,
csak kinyílik egy virág.

Nézőpont

Felülök a Holdra
ma éjjel,
lógatom a lábam,
lenézek kis,
fakó csillagokra,
a Földet alig látom,
alig fénylik,
alig él...
kikötöm a cipőfűzőm,
lerúgom magamról
a cipőm,
csak úgy viccből,
s leesik
éppen az áruház előtt,
ahol vettem,
jajj, jajj, mit tettem,
lett az embereknek
programja
száz évre,
már mondják,
hogy bolygónkat
földönkívüli támadás érte,
s már csak nevetek
rajtuk,
de csak mert
sírni nem merek,
lehulló könnyemről
állítanák,
emberek,
az ősóceán közeleg,
menjetek.
És tényleg.
Ez már a vég.
Hát Isten veletek.

lehetne

Persze,
lehetne élni nélküled is,
csak nem lenne értelme,
meg amúgy is,
minek...
lehetne nevetni nélküled is,
csak nem akarnék.
Lehetne szeretni nélküled is,
de ha téged nem,
úgy mást
minek is zavarnék
valami ál-érzelemmel,
lehet szeretni téged
értelemmel,
meg csak rád nézve
tudom,
hogy ezt soha meg nem unom.
Fel lehetne kelni
nélküled is reggel,
elvánszorogni valahova,
élni sok üres,
értelmetlen tettel.
Lehetne, persze, bármit,
mármint
ha a bármi
kimeríti a semmi fogalmát,
tehetném az igazán semmit,
hazudva, hogy számít,
mehetnék poros utcákon,
hagyva, ahogy ámít
a sok nevetséges
ígéret,
de tegye most mindenki
kezét a szívére,
s mondja,
van értelme,
mert szerintem sincs.

Oly messze még

Ennek is el kell kezdődnie,
hogy aztán véget érhessen,
a bűnösnek is el kell követnie a bűnt,
hogy kegyelmet kérhessen.
Az embereknek meg kell bocsátani,
hogy ők is megtegyék,
a felnőtteknek is el kell kezdeni álmodni,
de a gyerekkor oly messze még.

valami más

Unalmas ez a kocsi,
semmi fantázia,
kék és piros,
dohányozni meg tilos,
mindjárt rágyújtok egyre,
a szürke füst
talán valamivel szebb lenne,
mint ez a hűdemodern szerkezet,
de nagyon nem értem én,
hogy az a sok
szervezet
mit csinál naphosszat,
egy csikkel kiégetném
azt a tiltó táblát,
ha rossz gyerek lennék,
de megneveltek,
s én magamat,
de az vagyok-e kivé tettek,
vagy tettem magam én?
de mielőtt
ezt az egészet
te félreértenéd,
nem gyújtok rá,
persze,
de bárcsak érteném.

Ha

Ha Te még nem alszol,
hát virrasztok én is,
ha Isten felé mégy,
elkísérlek végig,
ha imádkozni akarsz,
megfogom a kezed,
és elmondom Istennek
együtt veled,
mi az, mi érthetetlen,
s azt is, mi érthető,
ami rossz, ami jó,
mi az, mi bánt,
amire nem találjuk a választ,
elmondom,
s mondd el te is,
s úgy enyhül majd a bánat.
Elmondjuk neki,
hogy ezt nem lehet megérteni,
s felel majd, hogy érti ő,
igazán érti,
s mondja majd
meglátjátok,
szeretlek benneteket,
csillagokkal írja az égre,
s valami azt súgja,
jó lesz a vége.

Azokban a napokban

Azokban a napokban
történt pedig,
hogy a világ tele
volt sóhajokkal,
folyók helyett
áradtak a könnyek,
azokban a napokban
fohászkodtak
tiszta, szent
óhajokkal.

Azokban a napokban
sötétebb volt a nappal,
mint az éjszaka,
azokban a napokban
lehullott az ég összes csillaga,
azokban a napokban
nem forgott már a Föld,
miért is kellett volna?
mindenki azt kívánta,
bárcsak valami
áldott kéz átkarolna.

Azokban a napokban
történt pedig,
elmúlt sok szép remény,
búcsúzni kellett,
hát Istennek
már csak emlékekre tellett?

Azokban a napokban
történt pedig,
remény szállt a Földre
magát embernek öltve,
azok a napok
pedig ma történtek,
s történnek holnap is,

azokban a napokban
történt pedig,
hogy lett újra értelme a létnek,
azokban a napokban
történt pedig,
hogy lett határa a végnek.

Azt hiszed

Azt hiszed,
annyi a világ,
mit te belőle
vakon látsz.
Azt mondom,
képzeld,
az élet mást is
simogat
és ver néha bottal,
azt mondom,
legyen utad szép
és fényes,
de ne hidd,
ennyi az egész.
Azt hiszed,
nincs más,
csak fehér és fekete,
hát tévedsz,
el sem tudod képzelni,
mi az,
mi egy embert
köthet,
megannyi szál,
kibogózni én is alig tudom,
te meg
még azt sem tudod,
hogy vannak szálak...
Hát,
mi tagadás,
sajnállak.

Azt hiszed

Azt hiszed, tudod
és dehogyis.
Azt hiszed, látod,
miközben még én sem...
Azt hiszed,
jól csinálom,
azt hiszem,
te teszed,
azt gondolod,
én vagyok,
pedig te.

Helyettem

Ha majd nem tudok írni,
helyettem írj te,
ha életem egy vers lenne,
megkérnélek,
helyettem
te írd le.

Tudom,
abban benne lenne minden,
tudatlanul
is
tudod
mindazt,
mit valaha is
hittem.

Kezedbe adnám a tollat,
csak a címet mondanám
meg én
"Te vagy a válasz",
s a legjobb költő
írná meg a költeményt.
Mert bár életem,
a tinta
sötét,
benne sok beszáradt,
unalmasan fájó emlék,
de ha nálad a toll,
tudom,
még ez az ósdi festék is
életre kel,
ha te írod a verset,
olyan,
mintha nem is lenne,
mi rossz,
mintha lenne értelem benne,
ha életem egyetlen vers lenne,
némán adnám kezedbe
az egyetlen tollat,
hogy hallgatva,
ahogy felolvasod,
büszkén ülve
a múlt hegyén,
abban egészen
megnyugodjak.

én mindig úgy örülök Neked

én mindig úgy örülök neked...
minden hazug kérdésre
igaz válasz a szemed...
én mindig úgy nevetek,
ha te is szívből nevetsz,
de ha látom,
valami bánt,
elfelejtem, hogy valaha is léteztem,
elfelejtem, hogy Istent saját magamról kérdeztem,
elfelejtem, hogy vagyok,
s már emlékezni sem akarok,
csak némán állni ott,
csak hadd lehessek én is te,
hadd érezzem egészen,
mit érzel te,
hadd legyek több,
sokkal több,
mint tükörkép...
legyek te,
s bár tudom,
ilyet az embereknek nem lehet...
de én nem akarok ember lenni,
ha tényleg ilyenek az emberek,
én csak te akarok lenni,
hogy lelkem takarja gyönyörű lelkedet,
én mindig úgy örülök neked...

Igazán megnyugodni

Igazán megnyugodni
itt e földi létben
nem lehet,
igazán megnyugodni
a múltban még
nem merek.
a jelen meg
folyton zaklat,
és a jövő
bármit tartogathat...
Igazán megnyugodni
itt e földi létben
mégis meg lehet,
igazán megnyugszom
abban,
hogy legvégül
igazán megnyugodni
fogunk teveled.

nem írtam soha

én nem írtam soha vidám verset,
visszaadtál belém valami életkedvet.
én csak akkor írtam, ha nem volt semmi más,
nem volt több egy vers,
mint szomorú vallomás.
én nem is szerettem igazán írni,
míg beléd nem olvastam,
s amit benned találtam,
az valami olyasmi,
miről eddig sehol nem lehetett olvasni,
semmilyen könyvtárban,
semmilyen helyeken,
amit benned találtam,
már végre nem keresem.
írok én is,
írok miattad,
általad,
írok most már mindig,
s hogy írhassak,
téged vártalak.

Egy 21.századi tücsök anatómiája

Napjainkban a tücskök
már cseppet sem kártékonyak,
füstfelhőben szállnak
házról házra,
manapság a tücskök,
ha fecskét látnak,
már egész hadsereget toboroznak.
manapság a tücskök elfelejtettek ugrálni,
megtanultak helyette széllel magasba szállni,
manapság a tücskök már egészen szépek,
valami alakváltozás mehetett itt végbe,
manapság a tücskök már három szót is tudnak,
jól van, mindegy, szeretlek,
persze a sorrend csakis
a pillanaton múlhat,
manapság a tücskök a legjobb fejek, nézd,
manapság már csupa nagybetű a TÜCSÖK és tulajdonnév.

könnyű

könnyű a lét,
könnyű most nevetni,
könnyű hinni
és nagyon szeretni.

könnyű minden,
mint lágy
tavaszi szellő
ide-oda libben.

könnyű a múlt,
lesz a jövő is,
könnyű téged látni,
mióta látlak,
azon tűnődöm,
lehet-e még ennél is
magasabbra szállni?

szavak nélkül

nem lesz ebből nagy vers, érzem,
remélem, megérted,
de szavaid, s a ma este
túl nagy ahhoz hogy beleférjen egyetlen igaz versbe...
regényt meg nem tudok írni...
igaz, verset se.

Minek nevezzelek? (Pap...)

Minek nevezzelek,
ha saját nevedre sem vagy méltó?
Minek nevezzelek most
mondd csak Lacikám?
Merész ez a név, pap,
de még inkább a cím,
mit kaptál egyszer,
hol vagy már attól?
vagy soha nem is
voltál méltó ahhoz,
kihez lenned kéne?
Ugyan Laci,
hát mi lelt téged,
ugye te sem gondoltad komolyan,
amit tettél, teszel,
jól megtévedtél,
ismeretlenül,
így,
ellenem is vétettél...
semmi a szó,
és még a név is,
gondold át, mi az,
mit tettél mégis,
s gondold át, ha
most nem mi kérnénk számon,
hanem az, ki a legnagyobb,
akkor mit tennél?
Minek nevezzelek,
ha nevedhez oly méltatlan lettél?

Amikor még

(régebben...)

Amikor még boldogok voltunk,
mert láttuk egymás örömét,
amikor még elfutottunk,
ha gonosz emberek jöttek.
Amikor még nem féltünk,
mert a te kezedet fogtuk...
Amikor még nevettünk,
mert benned örömet találtunk...
Amikor még minden reggel csoda volt,
hittük, értünk kel fel a Nap.
amikor még kopott ruhánkban ücsörögtünk órákig egy padon
és hallgattuk egymást,
vagy csak hallgattunk,
mert mind ugyanazt éreztük.
Amikor még a vasárnap volt a legszebb nap
és szívünket díszbe öltöztettük,
amikor még dalolva indultunk el,
hogy találkozhassunk veled...
amikor még te voltál az otthon
és a világ a rémisztő nagyváros...
amikor még nem kérdeztünk,
mert magad voltál a béke...
amikor még nem kiabáltunk,
mert suttogva is értettük egymást.
amikor még hozzád szaladtunk a bajban,
mert mindent tőled vártunk.
amikor még izgatottan vártuk a hóesést,
majd a tavaszt, mert tudtuk, hogy el fog jönni.
amikor még minden tiszta volt,
mert nagyon vigyáztunk rá,
hogy el ne homályosodjon a fényed..
amikor még mindent...mindent tündöklő fényben láttunk,
akkor éltünk igazán,
mert téged imádtunk.

Nagy szavak

Szerettem volna valami okosat
mondani,
s elhagytak a nagy szavak.
Vigasztalni szavakkal,
s mi marad
valami szép és új,
a hely semmi,
minden megmarad...
s talán nincsenek is nagy szavak.

El kéne mennem

El kéne mennem,
hogy ott legyek veled,
el kéne mondanom,
hogy mi az, mi lehet,
hogy bánt,
mi talán örökké üldöz,
el kéne mennem,
és csak melléd kéne ülnöm...
Nem hiszem, hogy mondhatnék
bármit,
és nem hiszem, nem hiszem, hogy
számít...
El kéne mennem,
csak hogy ott legyek,
el kéne mennem,
talán elkél a szeretet...
s talán több is annál...
el kéne mennem...

Hallgatni

Hallgatni téged,
egy világ omlik össze bennem,
s te nem érted,
te nem érted...
hallgatni újra,
te nem érted,
majd én is rálépek az útra...
hallgatni téged...
hallgatni a csendet,
hallgatni éget,
hallgatni téged
annyira fáj.

Miattad

Reggel felkelteném miattad a Napot,
kérném, hozzon végre egy szép, új holnapot.
S ha nem akarna, nem hagynám magam, nem én,
összevesznék a Nappal is,
még ha aztán nem is sütne többé felém.
Szólnék a felhőknek már jó időbe'
ma ne nagyon jöjjenek a levegőre...
Letérdelnék az ágyad mellé, sírva,
csakis, csakis a Jóistenben bízva.
Adja, hogy arcodon végre mosoly legyen,
tiéd legyen az áldás, tiéd a győzelem

Isten

Felnéztem az égre,
s az Isten látta
arcom haragtól égve.
Látta könnyeim,
látta azt, hogy félek,
s ahogy látta,
hozzám még közelebb lépett.
Megkérdezte, mi bánt,
bennem kérdések tolultak sorra,
meg akartam tudni, nem lehetne, hogy csak álom volna?
Nem lehetne, nem lehetne mégis felébredni?
Meg akartam tudni az okát
az egésznek,
de ahogy szemembe nézett,
kérdéseim sorra elenyésztek.
Maga mellé vett,
s csak hallgatott hosszan, mélyen,
várta hogy lassan megnyugodjak szépen,
várta, hogy szólni kezdjek,
várta, hogy kiáltsak,
várta, hogy kérdések egész sora
belőlem kiárad.
S ahogy fejemet felemeltem lassan,
csak az ő arcát láttam,
tisztán, fényesen.
Mögötte, távol, a világ sötét homálya
büszkén és kéjesen.
Ami kérdés volt,
maga lett a válasz.
Lassan indultam,
lassan el a földre,
szomorún, hogy el kell mennem tőle,
nem akartam, hogy könnyeim lássa,
futottam hát, vissza a homályba...
S ahogy szaladtam, szaladtam egyre,
mögöttem siető léptek zaja hallatszott zengve...
Visszanéztem, bután félve
valami gonosz szörnytől...
és akkor láttam,
mögöttem maga az Isten jön,
arca izzott fénytől és szeretettől.
Ahogy kérdőn néztem rá,
nevetve szólt,
már azt hittem, meg sem vársz,
na gyere menjünk,
hát azt hitted,
elengedlek egyedül?
Hát azt hitted,
hagylak sírva jönni a homályba,
hát nem tudtad, hogy örök útitársad leszek?
Hát nem hitted hogy lesz, aki fogja majd a kezed?
Most már tudnod kell,
most már mindig gyermekem,
aki énhozzám jön,
soha ki nem vetem.
Hát induljunk,
annyi van még, mi vár,
s ha bármi rémít, ha bármi támad,
engem ér,
s téged sose bánthat,
én megyek majd mindig elől,
s te egyszerűen csak kövess,
kövess végig, mint egy árnyat.

Mindenki

Mindenki fut és mindenki szalad
egymás felé,
de inkább elől,
nehogy köszönni kelljen,
mert meg valaki megöl,
megölel,
s az olyan gáz,
szeretni valakit,
ugye nem muszáj?!

Mindenki szenved, mindenki sír
egymás vállán
lehetne, s enyhülne a kín,
de mindenki fél egymaga,
csöndben,
beburkolózva,
valami szörnyű, szürke ködben.

S az Isten néz és látja mindezt,
elég ciki nem? hogy mindent
nélküle akar a sok ember,
Istenre még csak gondolni sem mer,
s szép lassan megölik a gondok,
nem jut eszébe, amit Isten fia mondott,
jöjjetek hozzám, jöjjetek ti megfáradtak,
ha úgy futtok, szaladtok,
hát énhozzám gyertek,
errefelé virágosak, fényesek a kertek,
s rátok vár a házigazda,
s nélkületek nem kezdődhet ünnep,
mert az Isten szeret,
a szeretni soha meg nem szűnhet.

Elég

Nem mehetünk mind egy úton, de mehetünk egy akarattal...
nem élhetünk mind ugyanúgy, de élhetünk egy hittel...
nem lehetnek ugyanazok a vágyaink, de lehet ugyanaz a célunk...
nem lehetünk mindig egyformán boldogok, de mindig ott lehetünk egymásnak...
nem kell mindig ugyanazt tennünk, de mindig szeretnünk kell egymást...
nem kell mindig lelkesednünk, de egymás lelkesedését nem törhetjük le...
nem gondolkozhatunk egyformán, de egymás véleményét tisztelnünk kell...
nem járhatjuk egymás útját, csak a sajátunkat,
de nem szabad azt hinnünk, hogy a többieké könnyebb...
nem nevethetünk mindig, de egymás vidámságából erőt meríthetünk...
nem történhetnek mindig velünk a legjobb dolgok, de örülhetünk egymás sikerének, és bízhatunk a sajátunkban...
nem lehetünk egyfomák és nem érthetjük egymást mindig...de mindig szerethetünk....és ennél többet senki a másiktól nem várhat, de többet nem is tehet...és végül elég lesz a szeretet.

Minden

Minden nyugodt,minden békés,
Lépteden jár minden lépés.
Minden elmúlt, minden itt van,
visszajössz,
majd mindig itt hagysz.
Minden te vagy. Minden én.
szemedből ömlik rám a fény.
Minden sír, és minden zokog,
ha nézed, hogy az eső kopog.
Minden fáj, és minden éget,
amikor valaki bántani mer téged.
Minden harcol, és minden küzd,
Ha várod, hogy a Nap kisüt.
Minden gyászol, minden jajong,
ha egyszer azt mondod: én feladom.
Minden tapsol és minden ünnepel,
ha győztesen a mennybe érkezel.