Versbe szedett boldogság

Lelked táncát lesi lelkem,
Míg hozzád hazatérni vágy,
Belőled izzó csillagok,
Mi ketten
Nem több,
Mint egy,
S ennyi elég.

Kinézve léted ablakán,
Mint örök láng,
Nyúl felénk a fény,
Felettünk égi trónusán,
Az Isten is áldni kész.

Kitárul

A mennynek kapuja,
Íme
Tiszta képet ölt
A bánat.

Csend honol
A földi létben,
Míg odafönn
Hazavárnak
Örök utakra tért
Lelkek.

Maradok még.
Időm léte
Űzve kerget,

Bennem
Más világ képe
Rejlik,
S nem érint
A halál.

Imára kulcsolt két kezed

Sötétben tapogat az elme,
Míg magában bízni vágy,
Eltékozolt órák hada
Ím ránk tekint,
Meddig még,
A létnek merő küszöbén
Táncolni hangtalan,
Hol magasba hívó szózatok
Kara zeng,
Ím jövel,
Meglásd még,
Áldott lelkek fohásza
Mennyit ér.

Nyugszom azért csendesen.
S ha földi gondok súlya alatt
Reszkető szívvel létezek,
Átkarol imára kulcsolt,
Megnyugtató két kezed.

ha nem nekem vagy,

mint sugara
kelő napnak,
s mint derűje
az alkonyatnak,
s öröme embernek
a földön.

ha nem nekem vagy.

nem vagy több,
elhanyatló árnyék,
mint tűnő esőcsepp
a fényben.

ha nem nekem vagy.

én Istenem,

én Istenem,
ím nem nyitom
kérdésre szám.

Te voltál,
ki mindeddig,
s ki mindig igazán.
megsegített.

markodba metszett
életem
ím hozzád kiált
vakon,

hát újra jöjj.
újra igazán.

pillanatkép

mindent megevő óriás
a lelked,
s felfal a tudat,
s szörnyű igaz.

fehérre mosni kéne,
tisztán hófehérre,
ki mondja meg,
mennyit ér.

elnémult ajakkal állok,
hátha lesz,
ki nem,
ki nem bocsát el.

A szabadság tiszta

Medrébe
Hajtom fejem,
Most társam lett
A magány,
S hogy nem találom
Még helyem
E világ kies, puszta
Táján,
Mit bánom én.

Ellök magától
Az élet,
S bevallani
Ím nem félek
A szót,
Az igazat,
Messzi földekre
Tévedek,
Midőn eljön a nap,
A végső.