Fáradtság

Unalmas képeket
űz el
a szél,
valami
szebb vidékre
vágyom,

s nem
mehetek.

Maradnom kell,
széles e világban
szerteszét
hullani,
mint
ottfelejtett
tűz
után
hamut
visz
el
a
szél.

Örülni lenne jó,
vigadni,
mint
oly régen már,
búcsúzni
örökre,
hogy másnap
újra.

Szólni
ékes szavakat,
ha üvölteni
kéne,
s elmúlni,
mint
levél
a
fán.

Születtem

Születtem,
lettem bolondja
a világnak
továbbra
sem
látom
értelmét
az égben
keresem
a jót,
maradok
még,
nem
mehetek
messzire
vágyom,
néztem
távoli
jövőbe hívó
hangok
szólítottak
sietve
rohantam,
nincs meg
a vége,
vesztettem
sokat
nyertem,
itt vagyok.

Csend van

Nincs itt senki,
kihez szóljak,
megtanultam,
elfeledtem,
mégegyszer,
legyen.

Nincs itt más,
és nincs is senki,
nézem magam
a tó
tükrében
megcsillanó
kezed
a vállamon.

Csend van.

Legyen meg

Magam csendjében
megszólít
egy hang,
érteni nem,
de elhiszem,
ha szól,
legyen
meg
akarata.

Mintha

Eltakart szemeim
előtt
Véget nem érő harcok
érnek
csendes,
szomorú véget,
Eltakart arcom
nem látott még
ennél szépet,
kiesik ujjaim
közül
a tinta,
felnézek,
s úgy teszek,
mintha.

Öröm

Bennem maradt emlék
az öröm,
darabjaira hullik ma
az egész,
s már
nincs
egész
egy élet,
s az örömben
látni vélek
egy hozzám hasonlót.

elhibázott alkalom

ez is,
elmélázó sorokat
írok,
egy elmúló papírdarab
a kezemben,
nem voltam
boldogabb
még
egész életemben.