Tavaszra

Remeg az élet,
Ajtaja táncol,
Messzire téved,
Lelkeket láncol.

Perdül a táncra,
Koppan a lépte,
Elrepül innen
Vigalmas létre.

Mögötte világ
Reccsen, roppan,
Miért az új nap,
Mind ellobban.

Sorokba gyűlik,
Felleg az égen,
Ruhája rebben,
Elfogy egészen.

Szekér, ha gurul,
Pottyan az égből,
Ismerős nekem,
Szegről végről.

Libbenő

Arcodon libben
Az egy és a kettő,
Elsuhan álom,
Apró s cseprő.

Rettenet élet,
Ébredj, fekvő,
Benned a lélek,
Kézben gyeplő.

Táncol a vízen,
Ásít a szellő,
Elrepül által,
el, amíg feljő

réme a mélynek,
köszöntni gyáva,
retteg a gyilkos,
nevet, ki várhat

jövőnek ablakán
szép reggelt látni,
estei órán
égre kiáltni.

Magát ha festi
Színesre élet
Elmarad távol,
Nincs aki véget

Vetne az árnak,
Szép mese volna,
Étek a vágynak,
Hullni a porba,

Tőlem a bús napok
Mehetnek távol,
Nékem az élet
Víg napot számol.

A megismerés örömére

kérlek, légy ma velem. Bánatba ringó szép napon születni kellett, s újra lenne szép, napról napra, mintha más dolga embernek nem is lenne földi létben, újjászületni, s ismerni az egyet. Hol jönni láttalak, hol lépteid zaja hangzott, mint dülledt szemei a boldog némaságnak, érkezel.
Mint örökké nézett, mint unhatatlan kép, hogy azóta nézlek sem láthatok beléd.
Fogyhatatlan idő, megvesz, tékozol, hagyjuk el mélységét a létnek, hagyjuk mozdulatlan, kiterített óriás, lelkedben játszó élet, tudni vágylak, s tudni véllek.
Engedj hát, míg az idő enged, nem lehet jobb, senki, s te ismerni magadat engedd.

Bálba induló

Voltam már,
S voltam jó is,
Elmaradt utakra lépek,
Voltam itt is,
Ott is arcát egy boldogabb
Jövőnek,
Mindnek,
Messziről jövőnek.

Unott örömöket űz
A lét,
Itt tiszta, színigaz
Vágy,
Arra egy sem igaz.

Arcodon por,
S ruhád ím,
Csak rád figyelnek,
Élethosszal átszőtt,
Rongyolódott,
Belül üres,
Kívül buta jelmez.

Bál ez is,
De minő csoda,
Kőhalom,
S egy élet pora.

Arcjáték

Megannyi arcot magamra öltve,
Mindhiába,
Ha egy sem jó,
Tán túlméretezett,
Tán nem nekem való.

Élet.

Sejtelem mind itt,
S ha van is bármi,
Akármi mögötte,
Rejtse ki fél úgy,
Rejtse,
Míg fölötte

Élet

Koronája vár mindre,
Lenne álruhája,
Lenne, ha terítne
Hófehér leplet magára.

Ember.

Mit árthat neked,
S mit ér,
Ha festett színek mögött
Él csak

Élet,

A halál küszöbén.

Felénk

Tár ma karokat
Az ég,
Most néma, tiszta
Jóság,
Semmi az elébb.

Virradni új napra,
Még maradunk,
Most te ölelj át,
S ha megannyi darabra,
S ha felfal is
A lét,
Veled jó csak múlni el,
Míg eljövend,
Míg befogad az ég.

Imámra

felelet,
s imádra
százszor,

bámulok nyíló egeket,
s nézem a távol kéklő,
távozó holnapot,

itt-ott elidőz a lélek,
hát vesd le gyászod,
ha eléd maga az élet
jő.

Belőled remény,
s belőled dicső holnap,
ajkadról fohász
ha
felszakad,
eléd a Mindenható
maga tér,
szaggatni kínzó,
szörnyű lepleket,
elvetni mind,
hogy elvesszen örökre,
s borítni hófehér
ruhát,
s kötözni fájó sebeket.