Hozzám szól

az utca frontja,
Rám kiált,
Én hallgatom,
Ha erre járok,
Rám köszönnek
Ismerősök,
Nem lakom
Már közöttetek,
Mint eltévedt
Lélek
Visszajár,
De zokon ugyan
Ne vegyétek.

Képzelgés

Jön-e még újra felém,
arcok közt megjelen,
s belém mar egy furcsa érzés,
hogy én őt már ismerem.
Gyermekség az ily gondolat,
naiv, kusza képzelgés,
bennem mégis megfordulhat,
gyermek vagyok,
gyermek még.

Mit hallok majd tefelőled

Betemet az élet, közönyös ködben bujkálok, tán szólni kéne, kiáltni, ha úgy kell, hát jajt kiáltni, szánakozón jöjj felém bár, csak jöjj.
Még itt vagyok, s egyre nő bennem a vágy, hogy felőlem halljatok.
Tán lesz, ki jó szót, csak azt hirdet, más bár köpködő, s egyik sem téved igazán.
Hadd legyek én, ki tanúja utadnak, elmondni nagy, s dicső napok virradtak, arcodon nem fogott a halál.

Ki egykoron jöttél felém

Csendben jöjj
mindvégig felém,
mint egykoron láttalak,
örökké úgy maradj
enyém.

Arcod, ha nézem

ismerős vonásod
már mind kezem alatt
simul,
arcod, ha nézem,
bús lelkem ismét
virul.

Nem marad egy sem

Életem végórája, majd elégséges az lészen, magam mentni, s védni meg önnön büszkesége minden lomától, s egy sem lesz. Egy sem, ki emlékek közt hordana még, egy sem, ki örömmel jönne eléd. Ha most lennél erősb, erőd veszítve lépni gyűlölőd elé, tán maradna még élted árnyékára, maradna ki véled áll, ám lélekvesztő a lét a testben, s mire érteném, nem marad egy sem.

Személytelen létem

Ti úgy vagytok mind, mint tágra nyílt, magasból jött lelkek, felettem az ég nem ragyog. Ha másnak mondtok, s hisztek tán, nekem úgy is jó, s megannyi felé szórt darabjaim ha keresni vágyom, nem lesz.