esti

jónak lenni kéne,
tisztán, hófehérnek.
esti alkony képében
megannyi vadság
lép elébed.
s mit szólsz...
maradsz-e árván,
maradsz-e néma,
csendben, mint ki nem tud,
s nem is szólna, láttán
a mindenség ködének,
maradna puszta,
maradna egyedül,
gyermek.

leszel-e minden,
leszel-e óriás képében
botladozó árva,
ez összeomló föld
egyetlen sugára,
leszel-e tiszta jóság
szennyes lepled alatt,
engeded-e bűnöddel
eltemetni egyetlen magad?

A hanyatlás szimfóniája

Emlékezem.Megannyi dicső év ölelő karjában fulladok. Mit ér az ember, fordulva múltak röpke, igaztalan öröme felé, ha zuhan a mélybe, mely előtte áll? Mint ki hitvest hagy magára, s majdan üres ágy, ha várja, immár se múltja, se jelene, csak a puszta ember,bűnnek gyümölcsétől beteg, hát szabad-e hanyatlón élnünk a jelent?

Érzés

Megfontolt csendben
Közelít a jóság.
Elvétett igazságok közt
Tébolyult lélek,

Megszokott valóság.

Ember

Mintha nem lettél volna
az, ki mindenekben,
minden helyen, s minden időben

Örökkévaló.

Néma az ember,
Fogad, s elfeled,
Játszani vágyik,
S harcolni nem remeg.

Gyermek az ember,
Felnőttet játszik,
Felnőve - úgy hiszi -
Istenné válik.

Gyarló az ember,
Feledi voltát,
Sírok közt keresi
Elvesztett sorsát.

Múló az ember,
Nincsen maradása,
Kegyelemből nyugszik
Örök, jobb világra.

Emlékül

-Gyermek vagyok. Tőlem ugyan mit várhat a lét, minő csodát?
-Halld a boldogult lélek csendjét. Jól figyelj. Mint mindenekkel egy, örökre messze ment, lásd mégis itt maradott. Érteni ne vágyj, de hinni merj vakon.
-Mily erőtelen a hit, s mily poros, rebbenő, lássátok a hátrahagyottat, nézzétek a szenvedőt. Levetem magam, földre hullni árván. Hadd halljam szomorú históriád, homályba borult szemmel, mily kétkedő az ember, s mily nagyon egymaga, éjjeli üzenet ha jő, betemet halandók múló pora.
-Tán fentről való, örök korok gyolcsába bújtatott, imígyen lehet csupán, ily hírvivő, ki mint mennyből ha száll alá, jó hírt hozni eljövend.
-Ó, bezárt elme, virradni ne késs, az égre kiáltni, fel magasra, földiek, minő szolgaság a lét, hogy hatalmasb úr ha hívatni jő, távoznod hamar, mint néma, földre zuhant lélekből szenvedő. Ez hát mind, mi adatik embernek a homály-létben? Hagyd el új napokat bízó magad, vagy tán nem hallottad szavát, tört arcát nem láttad-é? Minő bolondság.
-S mi néked elmém balgasága, bennem örömnek mélységét hordozó, nagyságos a tudás, s felette való mindeneknek, hogy földi-eredő gondolatok, ember, vajon merre visznek? S hogy tudni mily ártalom, mennyei tudást hinni, ó dicsőséges eszme, csak ennyit érj, s ne kérdj.
-De nem tudod-e, ember, mily érzület, mely reád vár, hallgasd szavát, míg rád ragyog. Jöjj. Látod-e tört alakját, látod-e e megkopott ruhát, gondolni láthatatlan dicsőségét, hát vak vagy-é? S hallgass, suttogó szó, mi övé lett, ó, minő sors, mily kegyetlen élet.
-Kiáltók közt mily hatalmas a néma, tört alakban, ó lásd szent rendelését az Egynek, feléd fordulón ily kegyelemmel, te hallgass, hogy érteni kész lehess. S lásd messze távol hon fényes voltát, sírba ha tesztek, ezt lássátok, s ne mulandó, immár üres testet, dicsőségét életnek halálon kiáltni gyertek.
-Csituló förgeteg, ím megmondatott néked, ki e földre jössz születni, elvétetik minden élted. Most hallasd hát hangod, hogy múlik mind, mi volt, mi lészen, ó, ne hidd, találni abban fogod részed. Hát elhallgass.
-Mindvégig remélj.

Hozzám szól

az utca frontja,
Rám kiált,
Én hallgatom,
Ha erre járok,
Rám köszönnek
Ismerősök,
Nem lakom
Már közöttetek,
Mint eltévedt
Lélek
Visszajár,
De zokon ugyan
Ne vegyétek.

Képzelgés

Jön-e még újra felém,
arcok közt megjelen,
s belém mar egy furcsa érzés,
hogy én őt már ismerem.
Gyermekség az ily gondolat,
naiv, kusza képzelgés,
bennem mégis megfordulhat,
gyermek vagyok,
gyermek még.