-Gyermek vagyok. Tőlem ugyan mit várhat a lét, minő csodát?
-Halld a boldogult lélek csendjét. Jól figyelj. Mint mindenekkel egy, örökre messze ment, lásd mégis itt maradott. Érteni ne vágyj, de hinni merj vakon.
-Mily erőtelen a hit, s mily poros, rebbenő, lássátok a hátrahagyottat, nézzétek a szenvedőt. Levetem magam, földre hullni árván. Hadd halljam szomorú históriád, homályba borult szemmel, mily kétkedő az ember, s mily nagyon egymaga, éjjeli üzenet ha jő, betemet halandók múló pora.
-Tán fentről való, örök korok gyolcsába bújtatott, imígyen lehet csupán, ily hírvivő, ki mint mennyből ha száll alá, jó hírt hozni eljövend.
-Ó, bezárt elme, virradni ne késs, az égre kiáltni, fel magasra, földiek, minő szolgaság a lét, hogy hatalmasb úr ha hívatni jő, távoznod hamar, mint néma, földre zuhant lélekből szenvedő. Ez hát mind, mi adatik embernek a homály-létben? Hagyd el új napokat bízó magad, vagy tán nem hallottad szavát, tört arcát nem láttad-é? Minő bolondság.
-S mi néked elmém balgasága, bennem örömnek mélységét hordozó, nagyságos a tudás, s felette való mindeneknek, hogy földi-eredő gondolatok, ember, vajon merre visznek? S hogy tudni mily ártalom, mennyei tudást hinni, ó dicsőséges eszme, csak ennyit érj, s ne kérdj.
-De nem tudod-e, ember, mily érzület, mely reád vár, hallgasd szavát, míg rád ragyog. Jöjj. Látod-e tört alakját, látod-e e megkopott ruhát, gondolni láthatatlan dicsőségét, hát vak vagy-é? S hallgass, suttogó szó, mi övé lett, ó, minő sors, mily kegyetlen élet.
-Kiáltók közt mily hatalmas a néma, tört alakban, ó lásd szent rendelését az Egynek, feléd fordulón ily kegyelemmel, te hallgass, hogy érteni kész lehess. S lásd messze távol hon fényes voltát, sírba ha tesztek, ezt lássátok, s ne mulandó, immár üres testet, dicsőségét életnek halálon kiáltni gyertek.
-Csituló förgeteg, ím megmondatott néked, ki e földre jössz születni, elvétetik minden élted. Most hallasd hát hangod, hogy múlik mind, mi volt, mi lészen, ó, ne hidd, találni abban fogod részed. Hát elhallgass.
-Mindvégig remélj.
