2010. augusztus 24., kedd

Mit hallok majd tefelőled

Betemet az élet, közönyös ködben bujkálok, tán szólni kéne, kiáltni, ha úgy kell, hát jajt kiáltni, szánakozón jöjj felém bár, csak jöjj.
Még itt vagyok, s egyre nő bennem a vágy, hogy felőlem halljatok.
Tán lesz, ki jó szót, csak azt hirdet, más bár köpködő, s egyik sem téved igazán.
Hadd legyek én, ki tanúja utadnak, elmondni nagy, s dicső napok virradtak, arcodon nem fogott a halál.

Ki egykoron jöttél felém

Csendben jöjj
mindvégig felém,
mint egykoron láttalak,
örökké úgy maradj
enyém.

Arcod, ha nézem

ismerős vonásod
már mind kezem alatt
simul,
arcod, ha nézem,
bús lelkem ismét
virul.

Nem marad egy sem

Életem végórája, majd elégséges az lészen, magam mentni, s védni meg önnön büszkesége minden lomától, s egy sem lesz. Egy sem, ki emlékek közt hordana még, egy sem, ki örömmel jönne eléd. Ha most lennél erősb, erőd veszítve lépni gyűlölőd elé, tán maradna még élted árnyékára, maradna ki véled áll, ám lélekvesztő a lét a testben, s mire érteném, nem marad egy sem.

Személytelen létem

Ti úgy vagytok mind, mint tágra nyílt, magasból jött lelkek, felettem az ég nem ragyog. Ha másnak mondtok, s hisztek tán, nekem úgy is jó, s megannyi felé szórt darabjaim ha keresni vágyom, nem lesz.

Hajnali, szép napom

Ébredek. Mint megannyi nap már tör rám a tiszta, új bűvös mivolta, hogy tán újat, nemest hozhat, s midőn szomorú emlékek kiáltják, kár hinni a ma szebb, s jobb voltát, pusztul a lélek, hajlik igába, micsoda az élet hatalmas árja?
S tán álomkép ez is csupán. Már örök napra virradtam, midőn benned leltem nyugodást.

A végóra fülledt csendje

Még hátratekint a szem, hátha látja emlékezrek színes képét egy házra festve, hallja még dallamos zaját az egésznek, mint egyetlen percbe zárt élet, s csukódik a száj, sötétül a szem, mind magába zár, még sincs semmi sem.

Egyedül a kertben

Ki volt, már mind elhagyott. Leszel-e nékem hitves, szerető, leszel-e végleg búkat temető?

A hanyatlás szimfóniája

Emlékezem.Megannyi dicső év ölelő karjában fulladok. Mit ér az ember, fordulva múltak röpke, igaztalan öröme felé, ha zuhan a mélybe, mely előtte áll? Mint ki hitvest hagy magára, s majdan üres ágy, ha várja, immár se múltja, se jelene, csak a puszta ember,bűnnek gyümölcsétől beteg, hát szabad-e hanyatlón élnünk a jelent?

Igaz, szép szó helyett

Bámul az ember, messzire réved, múltnak posványába süllyedőn veszíti önnön jó mivoltát, másokat ítélni hamar kész. Hallgatom tetted buja suttogását, a magamé rémít. „Elvesztél.” Szinte hallom, nem képzelgés, valóban rám kiált, hogy vége, tetted minden tettben él tovább. S ím már tévedek, a jó útról le, s jóságodban, kétkedek. Tán sejted már, avagy bizton tudod, engem nem állít már semmiféle áldomás meg. Hogy igaz utamról letértem, téged öltelek meg.