Emlékül

-Gyermek vagyok. Tőlem ugyan mit várhat a lét, minő csodát?
-Halld a boldogult lélek csendjét. Jól figyelj. Mint mindenekkel egy, örökre messze ment, lásd mégis itt maradott. Érteni ne vágyj, de hinni merj vakon.
-Mily erőtelen a hit, s mily poros, rebbenő, lássátok a hátrahagyottat, nézzétek a szenvedőt. Levetem magam, földre hullni árván. Hadd halljam szomorú históriád, homályba borult szemmel, mily kétkedő az ember, s mily nagyon egymaga, éjjeli üzenet ha jő, betemet halandók múló pora.
-Tán fentről való, örök korok gyolcsába bújtatott, imígyen lehet csupán, ily hírvivő, ki mint mennyből ha száll alá, jó hírt hozni eljövend.
-Ó, bezárt elme, virradni ne késs, az égre kiáltni, fel magasra, földiek, minő szolgaság a lét, hogy hatalmasb úr ha hívatni jő, távoznod hamar, mint néma, földre zuhant lélekből szenvedő. Ez hát mind, mi adatik embernek a homály-létben? Hagyd el új napokat bízó magad, vagy tán nem hallottad szavát, tört arcát nem láttad-é? Minő bolondság.
-S mi néked elmém balgasága, bennem örömnek mélységét hordozó, nagyságos a tudás, s felette való mindeneknek, hogy földi-eredő gondolatok, ember, vajon merre visznek? S hogy tudni mily ártalom, mennyei tudást hinni, ó dicsőséges eszme, csak ennyit érj, s ne kérdj.
-De nem tudod-e, ember, mily érzület, mely reád vár, hallgasd szavát, míg rád ragyog. Jöjj. Látod-e tört alakját, látod-e e megkopott ruhát, gondolni láthatatlan dicsőségét, hát vak vagy-é? S hallgass, suttogó szó, mi övé lett, ó, minő sors, mily kegyetlen élet.
-Kiáltók közt mily hatalmas a néma, tört alakban, ó lásd szent rendelését az Egynek, feléd fordulón ily kegyelemmel, te hallgass, hogy érteni kész lehess. S lásd messze távol hon fényes voltát, sírba ha tesztek, ezt lássátok, s ne mulandó, immár üres testet, dicsőségét életnek halálon kiáltni gyertek.
-Csituló förgeteg, ím megmondatott néked, ki e földre jössz születni, elvétetik minden élted. Most hallasd hát hangod, hogy múlik mind, mi volt, mi lészen, ó, ne hidd, találni abban fogod részed. Hát elhallgass.
-Mindvégig remélj.

Hozzám szól

az utca frontja,
Rám kiált,
Én hallgatom,
Ha erre járok,
Rám köszönnek
Ismerősök,
Nem lakom
Már közöttetek,
Mint eltévedt
Lélek
Visszajár,
De zokon ugyan
Ne vegyétek.

Képzelgés

Jön-e még újra felém,
arcok közt megjelen,
s belém mar egy furcsa érzés,
hogy én őt már ismerem.
Gyermekség az ily gondolat,
naiv, kusza képzelgés,
bennem mégis megfordulhat,
gyermek vagyok,
gyermek még.

Mit hallok majd tefelőled

Betemet az élet, közönyös ködben bujkálok, tán szólni kéne, kiáltni, ha úgy kell, hát jajt kiáltni, szánakozón jöjj felém bár, csak jöjj.
Még itt vagyok, s egyre nő bennem a vágy, hogy felőlem halljatok.
Tán lesz, ki jó szót, csak azt hirdet, más bár köpködő, s egyik sem téved igazán.
Hadd legyek én, ki tanúja utadnak, elmondni nagy, s dicső napok virradtak, arcodon nem fogott a halál.

Ki egykoron jöttél felém

Csendben jöjj
mindvégig felém,
mint egykoron láttalak,
örökké úgy maradj
enyém.

Arcod, ha nézem

ismerős vonásod
már mind kezem alatt
simul,
arcod, ha nézem,
bús lelkem ismét
virul.

Nem marad egy sem

Életem végórája, majd elégséges az lészen, magam mentni, s védni meg önnön büszkesége minden lomától, s egy sem lesz. Egy sem, ki emlékek közt hordana még, egy sem, ki örömmel jönne eléd. Ha most lennél erősb, erőd veszítve lépni gyűlölőd elé, tán maradna még élted árnyékára, maradna ki véled áll, ám lélekvesztő a lét a testben, s mire érteném, nem marad egy sem.