Míg
egészen messze ér a lét, s pusztuló városod nézed, áradó vizek felett, hogy
akad-e még élet.
S
mondá a lélek, ha mint felétek szenvedő a szív, erre tiszta forrás fakad,
jöjjetek, immár múló gyötrelem résztek, minthogy magasztos helyre léptek, s
hasson át szíveden fájdalmasb emlékek kora, jól szívedbe rejtsd, midőn a nap ha
eljövend, átoktól sújtott ne légy.
Kárhoztatott.
Mint elcsukló hangok temetik a lelket, fényessége a létnek immár egyre teljes,
siratom létem, ragadva az egyet, csodást, s mint ragadva éppen, veszítem
talányos korát a minden igazaknak, nem rémít úgy létem semmi volta, mint ítélő
szót kiáltni neked volna élteket rengető.
Ó,
álnok gondolkodó, micsoda az értelem, s miféle a tudat, léleknek szépségét
megrontó, átkos szónok, csitulj.
Hajnali
cseppenként szárad el a lét, már egy gondolat, nem sok, lenne csak elég, s nem
jő új érzület, nem fakad öröm, mögöttem a lét éhes hada liheg, nem köszön be
hozzám senki sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése