2012. augusztus 8., szerda

Merengő


Míg egészen messze ér a lét, s pusztuló városod nézed, áradó vizek felett, hogy akad-e még élet.

S mondá a lélek, ha mint felétek szenvedő a szív, erre tiszta forrás fakad, jöjjetek, immár múló gyötrelem résztek, minthogy magasztos helyre léptek, s hasson át szíveden fájdalmasb emlékek kora, jól szívedbe rejtsd, midőn a nap ha eljövend, átoktól sújtott ne légy.

Kárhoztatott. Mint elcsukló hangok temetik a lelket, fényessége a létnek immár egyre teljes, siratom létem, ragadva az egyet, csodást, s mint ragadva éppen, veszítem talányos korát a minden igazaknak, nem rémít úgy létem semmi volta, mint ítélő szót kiáltni neked volna élteket rengető.
Ó, álnok gondolkodó, micsoda az értelem, s miféle a tudat, léleknek szépségét megrontó, átkos szónok, csitulj.

Hajnali cseppenként szárad el a lét, már egy gondolat, nem sok, lenne csak elég, s nem jő új érzület, nem fakad öröm, mögöttem a lét éhes hada liheg, nem köszön be hozzám senki sem.

2012. június 10., vasárnap

Menet.

Testekből lett homokon,
Testté váló por.
Megyek.
Remeg
A lét,
Jajongva szólal,
Megláthatnám,
S nem lehet.
Homokba süppedő
Életek.
Éledek.

2012. június 8., péntek

esti

jónak lenni kéne,
tisztán, hófehérnek.
esti alkony képében
megannyi vadság
lép elébed.
s mit szólsz...
maradsz-e árván,
maradsz-e néma,
csendben, mint ki nem tud,
s nem is szólna, láttán
a mindenség ködének,
maradna puszta,
maradna egyedül,
gyermek.

leszel-e minden,
leszel-e óriás képében
botladozó árva,
ez összeomló föld
egyetlen sugára,
leszel-e tiszta jóság
szennyes lepled alatt,
engeded-e bűnöddel
eltemetni egyetlen magad?

A hanyatlás szimfóniája

Emlékezem.Megannyi dicső év ölelő karjában fulladok. Mit ér az ember, fordulva múltak röpke, igaztalan öröme felé, ha zuhan a mélybe, mely előtte áll? Mint ki hitvest hagy magára, s majdan üres ágy, ha várja, immár se múltja, se jelene, csak a puszta ember,bűnnek gyümölcsétől beteg, hát szabad-e hanyatlón élnünk a jelent?

Érzés

Megfontolt csendben
Közelít a jóság.
Elvétett igazságok közt
Tébolyult lélek,

Megszokott valóság.

Ember

Mintha nem lettél volna
az, ki mindenekben,
minden helyen, s minden időben

Örökkévaló.

Néma az ember,
Fogad, s elfeled,
Játszani vágyik,
S harcolni nem remeg.

Gyermek az ember,
Felnőttet játszik,
Felnőve - úgy hiszi -
Istenné válik.

Gyarló az ember,
Feledi voltát,
Sírok közt keresi
Elvesztett sorsát.

Múló az ember,
Nincsen maradása,
Kegyelemből nyugszik
Örök, jobb világra.