Vannak különbségek és van, amit nem értek és most csak írok, nem azért, hogy szép legyen, de csak, hogy írjak és elmondjam - ha másnak nem, hát magamnak - hogy ez így nincs rendben. Hogy olyan az élet, mint egy vakvágányra futott gyorsvonat és hogy nem jönnek helyszínelni, megnézni, vannak-e túlélők, még csak nem is furcsa. Megszoktuk már, megszoktuk, hogy nem törődik velünk a világon senki. A világon senki. A világon túl valaki, de azt meg nehéz észrevenni. De mi lenne, ha nem lenne? Nem lenne semmi... Gyakran dobálózunk a szóval, hogy semmi, anélkül, hogy belegondolnánk, mit is jelent. Mert a valami az már valami. De ha nem lenne semmi...
Lehet játszani a szavakkal, az még nem jelent semmit. És tessék. Már megint egy semmi. Hogy írjon olyan egy felháborodott irományt, akit megnyugtat az írás?! Szerettem volna most papírra vetni minden haragomat, minden bajom. És mintha már el is párolgott volna, vége, elmúlt, nincs tovább. De valami vége valami eleje is egyben. Szeretnék most kiabálni, hangosan, de nem értenék meg az emberek, hiszen ez közterület, s itt ilyet nem lehet. Az meg a világon senkit nem zavar, ha hangosan zokogsz a lakásodban vagy dühös szavakat kiabálsz, mert valami nem tetszik. Mert azt nem hallja senki. Rád tartozik. Tényleg rád tartozik? Létezik-e még magánügy? Valami, ami személyes? Létezik-e még emberség? Nem tudom, mit lehet felelni ezekre a kérdésekre. De vannak. Vannak kérdések. Van bennem harag. Van bennem öröm. Van bennem fájdalom. Mintha lennék. Mintha része lennék az egésznek. Csak mintha. Nem érzem én igazán. De még ez is elég. Ha nem sok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése