Isten

Felnéztem az égre,
s az Isten látta
arcom haragtól égve.
Látta könnyeim,
látta azt, hogy félek,
s ahogy látta,
hozzám még közelebb lépett.
Megkérdezte, mi bánt,
bennem kérdések tolultak sorra,
meg akartam tudni, nem lehetne, hogy csak álom volna?
Nem lehetne, nem lehetne mégis felébredni?
Meg akartam tudni az okát
az egésznek,
de ahogy szemembe nézett,
kérdéseim sorra elenyésztek.
Maga mellé vett,
s csak hallgatott hosszan, mélyen,
várta hogy lassan megnyugodjak szépen,
várta, hogy szólni kezdjek,
várta, hogy kiáltsak,
várta, hogy kérdések egész sora
belőlem kiárad.
S ahogy fejemet felemeltem lassan,
csak az ő arcát láttam,
tisztán, fényesen.
Mögötte, távol, a világ sötét homálya
büszkén és kéjesen.
Ami kérdés volt,
maga lett a válasz.
Lassan indultam,
lassan el a földre,
szomorún, hogy el kell mennem tőle,
nem akartam, hogy könnyeim lássa,
futottam hát, vissza a homályba...
S ahogy szaladtam, szaladtam egyre,
mögöttem siető léptek zaja hallatszott zengve...
Visszanéztem, bután félve
valami gonosz szörnytől...
és akkor láttam,
mögöttem maga az Isten jön,
arca izzott fénytől és szeretettől.
Ahogy kérdőn néztem rá,
nevetve szólt,
már azt hittem, meg sem vársz,
na gyere menjünk,
hát azt hitted,
elengedlek egyedül?
Hát azt hitted,
hagylak sírva jönni a homályba,
hát nem tudtad, hogy örök útitársad leszek?
Hát nem hitted hogy lesz, aki fogja majd a kezed?
Most már tudnod kell,
most már mindig gyermekem,
aki énhozzám jön,
soha ki nem vetem.
Hát induljunk,
annyi van még, mi vár,
s ha bármi rémít, ha bármi támad,
engem ér,
s téged sose bánthat,
én megyek majd mindig elől,
s te egyszerűen csak kövess,
kövess végig, mint egy árnyat.