Kérdezem, mire való a beszéd, s a válasz néma csendjében kapom meg a választ. Kérdezem, mire is jó az élet, s hirtelen meglátlak. Kérdezem, lesz-e még holnap, kérdezem, hátha nem, s a felelet kérdésként tör rám, akarod-e? Hát igen.
Kérdezem, akarok-e felkelni reggel, s már úton vagyok egy szebb holnap felé, s míg kérdezem, van-e értelme, egyszerre hatol belém az élet minden érzése és minden fájdalma, kérdezem, kérdezem a Magasságost, lesz-e még jobb, lesz-e szebb?
Kérdezem az első jöttmentet, mondja már meg, mire jó ez az egész, s zavaros tekintettel fordul el, mert ilyenektől ma bizony félni kell, s valahol értem én, megértem, de ha már eddig elértem, hát csak lesz folytatás, vagy nem? Ha már ennyiszer felkelt a Nap, hát csak nem bánja, ha még egyszer kérem, tegye meg.
Vagy igen, hát majd azt is megoldjuk, végtére is a modern technika legnagyobb csodái vagyunk, s mint mindenre képesek, majd teremtünk új Napot. S ha két nap után lepottyan, majd azt mondjuk, ez valami természetfeletti erő nyoma, s győzködjük magunk, s védjük mindazt, amink van, de hogy mitől, már nem tudja senki sem közülünk. Végül is egyek lennénk, egyek mindannyian, csak ez már olyan szörnyen ódivatú, hogy jobb nem is beszélni róla.
Hát hagyjuk is. Majd elmondja más. Majd megoldja más. Más. Mindig más. Mindig más az élet, minden pillanatban, s már nem tudod követni, úgy szalad. De szép is ez, mert nem látom. De szép is lenne ott élni, amikor régen. De szép is lenne akkor lenni, ahol nem volt semmi még, mi elrontja az összképet.
Megőrült már mindenki, s ki azt mondja még, nyugalom kell, én annak hiszek.
Tíz ember húsz felé próbál szaladni, s még csodálkozik, hogy egymásnak ütközik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése